A Tökéletes szomszéd

 

Hidasiék évekig keresték a tökéletes otthont, de nem találtak rá. Éppen ezért eldöntötték, hogy építkezni fognak, és azt is, hogy egyből egy ikerházat húznak fel, merthogy így a végén jól jönnek ki anyagilag, és ami még fontosabb: megválaszthatják a szomszédokat. Hidasiéknak talán ez jelentette a legtöbbet. Csendes, nyugalmas, háborítatlan életre vágytak.

A ház két év alatt készült el, és pontosan olyan lett, mint amilyet megálmodtak. Még a függöny is úgy állt, ahogy Hidasiné az életmód magazinban látta.

Amikor feladták a hirdetést, özönlöttek az érdeklődők, ám Hidasiék megegyeztek abban, hogy csakis a Tökéletes Szomszédoknak adják el a házat. Ki is találtak egy nagyszerűen működő rendszert.

– Jönnek – kémlelt ki Hidasi az ablakon.

– Milyenek? – kérdezte Hidasiné.

– Jónak tűnnek.

Az autóból egy középkorú házaspár szállt ki két kamasszal, akik pár év múlva valószínűleg kirepülnek a fészekből. Ideális. Mint mindenkinek, nekik is nagyon tetszett a ház. Dicsérték a burkolatokat, az elosztást, a kertet, ám a családapa megemlítette, hogy építene egy teraszt, ha már úgyis a barkácsolás a hobbija. Hidasiban és Hidasinében egyszerre szólalt meg a vészcsengő: az zajos.

– Hozzámá kávét nekünk, amíg megbeszéljük ezt a teraszot! Ehhez te úgyse értesz – mordult Hidasi a feleségére.

– Mingyá – mondta az asszony.

A gyanútlan család nem tudhatta, hogy Hidasiék csak megjátsszák magukat, ugyanis mindaddig kizárólag egy-két szavas válaszokat adtak, hogy ha kiderül egy ilyen barkácsoláshoz hasonló turpisság, azonnal reagálhassanak rá.

Hidasi magyarázni kezdte, hogy tud szerezni okosba gerendákat, és hogy akkor már építhetnének neki is egy teraszt jó árba. Aztán egyszer csak beordított a házba, de olyan hangerővel, hogy a madarak felreppentek a tujákról.

– Mi lesz már, mi? Elmentél Brazíliába kávét szedni?

Miközben röfögve röhögött a saját poénján, bratyizósan belebokszolt a mellette álló férfi vállába.

A megszeppent család – ahogy erre számítani lehetett – hamarosan el is búcsúzott. Azt mondták ugyan, hogy majd telefonálnak, de mindannyian tudták, mit jelent ez.

– Megúsztuk – nyugtázta Hidasi, miután elhajtott az autó. – De talán majd legközelebb…

Ez a mondat sokszor hangzott el az elkövetkezendő hetekben. Volt, aki próbateremmé akarta alakítani a garázst, hogy legyen hol gyakorolni a country zenekarával, de jöttek kutyával, kisgyerekkel és sötétített ablakú terepjáróval is. Egyikük sem felelt meg az elvárásoknak: a kutyák ugatnak, a gyerekek hangosak, a terepjárósok gengszterek.

Akadt ugyan egy kedves pár, akik megugrották a szintet, ám amikor kijelentették, hogy imádják a kerti partikat, és hogy tavasztól őszig gyakorlatilag a szabadban élnek, akkor… nos, akkor Hidasi kiment a garázsba, és bekapcsolta Mozart egyik B-dúr szimfóniáját, mondván a növényeknek erre van szükségük a megfelelő növekedéshez. Naponta. Majd a biztonság kedvéért elmondta azt is, hogy egy táltos minden évszakváltáskor szertartásosan energizálja majd a falakat és kifüstöli a rossz szellemeket.

Aztán nem sokkal később jött egy hívás.

Egy bizonyos Dr. Rudoghy Béla telefonált.

Hidasi azonnal tudta, hogy ők azok. Hogy ők a Tökéletes Szomszédok. Már a férfi neve is ezt sugallta: Dr. Rudoghy. Komoly, kimért, kiszámítható és megbízható név. Hamarosan meg is érkeztek, percre pontosan. A férfi orvos volt, a felesége jogász, mindketten a negyvenes éveik végét taposták. Gyermektelenek. Az autójuk felsőkategóriás, de nem hivalkodó, az öltözetük elegáns, de nem túlzó, a stílusuk udvarias, de nem modoros. Főnyeremények.

Egy óra múltán már le is tették a foglalót.

– Sikerült – mosolyodott el Hidasi, amikor este pezsgőt bontottak.

Egy kerülettel arrébb Rudoghyék is boldogan hajtották álomra a fejüket.

– Anyuék örülni fognak ennek a háznak, és így végre közelebb lesznek hozzánk – jelentette ki az asszony. – Ráadásul ezek a Hidasiék nagyon rendesnek tűnnek. Biztosan megértik majd, hogy anyu már nem hall olyan jól, meg hogy apu időnként még megjavít fusiban pár karosszériát.

Mire vársz?

 

Legszívesebben elsétálnék ebből a megállóból. Visszajönnék később, amikor a pulzusom már nem olyan magas, mint aki hirtelen felindulásból körbefutotta a Margitszigetet. Négyszer. Vagy talán ötször is, jó melegben, amikor hullámzik az aszfalt felett a levegő.

De akkor már tényleg késő lenne. Addigra elmennél.

Persze lehetőségem annyi volt már, mint utas a négyeshatoson, de sosem éltem vele. Sosem éltem veled. Sosem éltem. Pedig szeretnék, csak éppen éves bérletem van tétovaságra, mulyaságra és lúzerségre. Meg persze önsajnálatra. Az a legdrágább mind közül, de na… szeretek nagy lábon élni, és ennyi jár.

Tudom, csak oda kéne lépnem hozzád, hogy elmondjam azt, amit úgy igazán nem is lehet szavakba önteni. Próbáltam már többször is. Sokszor. Nagyon sokszor. Az elmúlt évben eljöttem ebbe a megállóba szinte minden nap – esőben, hóban, fagyban, szmogriadó alatt, amikor szállt a levegőben a nyárfa pöhöly és folyton tüsszögtem tőle –, de sosem szálltam fel arra a buszra, ami pont a harmadik emeleti lakásod előtt tesz le. Vártam, hátha hátba vereget egy angyal, egy múzsa vagy egy kedves mindentudó néni, aki elárulja a tutit, plusz még jól meg is lódít, hogy csak a küszöbödön álljak meg.

Tudom, sietnem kéne, már csak azért is, mert a nagy várakozás közben a ráncok úgy rakódnak rám, mint a kosz a kettes oldalára egy esős délutánon, a testem pedig lassacskán elhasználódik, akár a hetes busz üléshuzatai. Szívás. Ám a lelkem – az a nagy lelkem, mondja mindig anyám –, a lelkem az nemesedik. Bár ez senkit sem érdekel, még engem sem nagyon. Az természetesen jó lenne, ha téged érdekelne egy kicsit, vagy a kicsinél egy kicsit jobban, de ahhoz ugye nem ártana tudatnom veled, hogy igényt tartanék a figyelmedre. Talán te is észrevennél rajtam sok apróságot, olyanokat, amelyeket én rajtad: hogy sosincs két ugyanolyan fülbevaló a füledben, hogy ha zavarban vagy, folyton a ruhádat piszkálod, hogy tejszínnel iszod a kávét, hogy mindig zsebkendőt használsz könyvjelzőnek, hogy sosem ülsz le a metrón, és ha lehet, a kapaszkodót sem fogod meg. Könnyű dolgod lenne velem, nekem nincs sok rigolyám. Mindössze annyi, hogy sötétedéskor leengedem az összes redőnyt, hogy gyűjtöm a reklámpoharakat, hogy tévére alszom el és csak üveges sört veszek. Meg még annyi, hogy… Na jó, talán mégsem vagyok olyan egyszerű eset.

Igazándiból már korán reggel el akartam indulni hozzád, hogy frissen, illatosan és tiszta fejjel álljak eléd. Úgy, ahogyan azt illik. Ám csak most értem ide a megállóba. Most, amikor a nap már régen lenyugodott. Nincs mit szépíteni rajta, eltököltem az időt: órákig próbáltam a tükör előtt a mondandómat, a monológomat, a vallomásomat… az én valamimet, nevezhetjük bárhogy. Aztán átöltöztem kábé nyolcszor, és végül felvettem ugyanazt a farmert, ami már tegnap is rajtam volt. És tegnapelőtt is. Néztem magamat, és arra gondoltam, hogy az éjszaka ezerszer csábítóbb és kiszámíthatatlanabb a nappaloknál.  Az éjszaka mocskos és kótyagos és olyankor bármi megtörténhet. Még talán az is, hogy mégsem mész el. Vagy, hogy együtt indulunk útnak. Én szívesen elkísérnélek téged, beszélek németül és érted akár még mosogatnék is. Állnék a futószalag mellett napi nyolc órát, pakolnám a bőröndöket egy reptéren, de akár utcát is söpörnék. Persze csak akkor, ha te is akarod. Gondold csak el, milyen lenne, ha…

– Mire vársz? – zavarja meg egy kutyát sétáltató bácsi az ábrándozásomat. – Már rég elment az utolsó – mutat a menetrendre.

Az órámra pillantok, és tényleg. Igaza van. Elnéztem az időt, és egy órával később indultam el otthonról. Az a hülye falióra a nappaliban. Ezerszer megfogadtam már, hogy beállítom végre a nyári időszámítás szerint, de…

Lekéstem. Elkéstem.

Költözés felújítással

 

– Jó kis hely, ugye?

Mojózsi olyan büszkén állt a barátnője előtt, hogy még egy sas is megirigyelte volna.

– Nekem nem igazán tetszik – húzta el a száját Molly. – Olyan kaotikus. Koszos. Egy nagy összevisszaság az egész, semmi rendszer nincs itt. Mintha mindent csak úgy bedobáltak volna.

– Ne a mostani állapotot nézd, hanem a szekrényben rejlő lehetőségeket! Majd felújíttatjuk, időnk annyi van, mint rizsszem abban a zacskóban. Csak várnunk kell, tudod, hogy megy ez… Gondold csak el, itt elférne az egész család! Mindenki. Sőt, mindenki kétszer. Ezer vendégszoba, ezer gyerekszoba…

Molly eltűnődött.

– Tulajdonképpen… Várjuk ki, mi lesz a vége, aztán meglátjuk!

⁎

– Nem hittem volna, hogy ilyen drága lesz, ez kész csőd – kortyolt a kávéjába Mónika. – Egy dolog, hogy ki kellett dobni a felbontatlan liszttől kezdve a chia magig mindent, de még légmentesen záródó tárolóedényeket is venni kellett, hogy ne tudjanak belemászni ezek a kis izék. Ráadásul ráment egy egész délutánom, amíg mindent letörölgettem, meg amíg lefertőtlenítettem a polcokat.

– Tettél levendulát is a szekrénybe?

– Dehogy tettem, nem akarom, hogy nagyi ízű legyen minden! – Mónika ezúttal felhajtotta a kávéját. – De tudod, mit? Egy haszna mégis volt ezeknek a repülő genyáknak: most legalább rend van. Még három éve lejárt konzervet is találtam, pedig azok ugye nem két hétig jók, de most már ilyenek nincsenek. Csak rend, tisztaság és olyan cuccok, amikre tényleg szükségem van.

⁎

– Mindjárt kinyithatod a szemed! – súgta Mojózsi Molly fülébe. – Még néhány lépés… Itt átmászunk… Vigyázz, ne ess el a peremben!… És három, kettő, egy, voilà! Az új otthonunk!

Molly földbegyökerezett lábbal állt a szekrény középső polcán, hirtelen még a nevét is elfelejtette a csodálkozástól.

– Nos? – érdeklődött Mojózsi, bár borítékolta a választ.

– Ez… Ez… Ez gyönyörű! – nézett körbe Molly könnyes szemmel. – Egyszerűen tökéletes, mintha csak egy magazinban lennénk.

– Azoknak az időknek már vége – mosolyodott el Mojózsi. – Több éjszakát már nem kell fedél nélkül töltenünk.

– És mindezt ilyen rövid idő alatt?

– Jó brigádot fogtunk ki…

Amikor Molly felfogta, hogy tényleg ez lesz az új otthonuk, bejárta az egész szekrényt. Egyetlen négyzetmillimétert sem hagyott ki, mindent látni akart. A háztartási gépeket – különösen a kenyérpirítót –, a dobozokat, az üvegeket… Egyedül azt sajnálta, hogy a barna rizst, az ő nagy kedvencét, egy nagyon jól záródó edénybe tették, de nem telt bele sok időbe, hogy rájöjjön, hogyan juthat majd hozzá. Nem lesz egyszerű, de úgy gondolta, megéri a fáradságot.

– Nem is álmodtam róla, hogy egyszer egy ilyen szép helyen fogunk lakni – bújt oda Molly Mojózsihoz. – Áthívjuk a többieket is? Ezt látniuk kell!