Mire vársz?

 

Legszívesebben elsétálnék ebből a megállóból. Visszajönnék később, amikor a pulzusom már nem olyan magas, mint aki hirtelen felindulásból körbefutotta a Margitszigetet. Négyszer. Vagy talán ötször is, jó melegben, amikor hullámzik az aszfalt felett a levegő.

De akkor már tényleg késő lenne. Addigra elmennél.

Persze lehetőségem annyi volt már, mint utas a négyeshatoson, de sosem éltem vele. Sosem éltem veled. Sosem éltem. Pedig szeretnék, csak éppen éves bérletem van tétovaságra, mulyaságra és lúzerségre. Meg persze önsajnálatra. Az a legdrágább mind közül, de na… szeretek nagy lábon élni, és ennyi jár.

Tudom, csak oda kéne lépnem hozzád, hogy elmondjam azt, amit úgy igazán nem is lehet szavakba önteni. Próbáltam már többször is. Sokszor. Nagyon sokszor. Az elmúlt évben eljöttem ebbe a megállóba szinte minden nap – esőben, hóban, fagyban, szmogriadó alatt, amikor szállt a levegőben a nyárfa pöhöly és folyton tüsszögtem tőle –, de sosem szálltam fel arra a buszra, ami pont a harmadik emeleti lakásod előtt tesz le. Vártam, hátha hátba vereget egy angyal, egy múzsa vagy egy kedves mindentudó néni, aki elárulja a tutit, plusz még jól meg is lódít, hogy csak a küszöbödön álljak meg.

Tudom, sietnem kéne, már csak azért is, mert a nagy várakozás közben a ráncok úgy rakódnak rám, mint a kosz a kettes oldalára egy esős délutánon, a testem pedig lassacskán elhasználódik, akár a hetes busz üléshuzatai. Szívás. Ám a lelkem – az a nagy lelkem, mondja mindig anyám –, a lelkem az nemesedik. Bár ez senkit sem érdekel, még engem sem nagyon. Az természetesen jó lenne, ha téged érdekelne egy kicsit, vagy a kicsinél egy kicsit jobban, de ahhoz ugye nem ártana tudatnom veled, hogy igényt tartanék a figyelmedre. Talán te is észrevennél rajtam sok apróságot, olyanokat, amelyeket én rajtad: hogy sosincs két ugyanolyan fülbevaló a füledben, hogy ha zavarban vagy, folyton a ruhádat piszkálod, hogy tejszínnel iszod a kávét, hogy mindig zsebkendőt használsz könyvjelzőnek, hogy sosem ülsz le a metrón, és ha lehet, a kapaszkodót sem fogod meg. Könnyű dolgod lenne velem, nekem nincs sok rigolyám. Mindössze annyi, hogy sötétedéskor leengedem az összes redőnyt, hogy gyűjtöm a reklámpoharakat, hogy tévére alszom el és csak üveges sört veszek. Meg még annyi, hogy… Na jó, talán mégsem vagyok olyan egyszerű eset.

Igazándiból már korán reggel el akartam indulni hozzád, hogy frissen, illatosan és tiszta fejjel álljak eléd. Úgy, ahogyan azt illik. Ám csak most értem ide a megállóba. Most, amikor a nap már régen lenyugodott. Nincs mit szépíteni rajta, eltököltem az időt: órákig próbáltam a tükör előtt a mondandómat, a monológomat, a vallomásomat… az én valamimet, nevezhetjük bárhogy. Aztán átöltöztem kábé nyolcszor, és végül felvettem ugyanazt a farmert, ami már tegnap is rajtam volt. És tegnapelőtt is. Néztem magamat, és arra gondoltam, hogy az éjszaka ezerszer csábítóbb és kiszámíthatatlanabb a nappaloknál.  Az éjszaka mocskos és kótyagos és olyankor bármi megtörténhet. Még talán az is, hogy mégsem mész el. Vagy, hogy együtt indulunk útnak. Én szívesen elkísérnélek téged, beszélek németül és érted akár még mosogatnék is. Állnék a futószalag mellett napi nyolc órát, pakolnám a bőröndöket egy reptéren, de akár utcát is söpörnék. Persze csak akkor, ha te is akarod. Gondold csak el, milyen lenne, ha…

– Mire vársz? – zavarja meg egy kutyát sétáltató bácsi az ábrándozásomat. – Már rég elment az utolsó – mutat a menetrendre.

Az órámra pillantok, és tényleg. Igaza van. Elnéztem az időt, és egy órával később indultam el otthonról. Az a hülye falióra a nappaliban. Ezerszer megfogadtam már, hogy beállítom végre a nyári időszámítás szerint, de…

Lekéstem. Elkéstem.